II.MELLÉKLET
AZ ANGOL HOSSZÚÍJ (LONG BOW)

A középkor egyik legendás fegyvere, amely számos
ütközetben segítette győzelemre az angol seregeket.
Ennek a nagyszerű fegyvernek az eredetét vizsgálva a legkorábbi szálak Wales-be vezetnek. Ezen a területen a XI-XII. században már bizonyíthatóan használták a csatatereken. Több szakértő szerint ezek a Wales-i íjak az archeológusok által feltárt történelem előtti és viking eredetű hosszúíjak újrafelfedezései voltak. Az angolok csak később vették át és tökéletesítették a csaták hatékony fegyverévé. Az angolok kezében a hosszúíj a XII-XIV. században élte virágkorát. Számos ütközetben (Crecy, Poitiers, Agincourt) segítette győzelemre az angol seregeket a franciák vagy a skótok ellen.
Vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről ezt a hatékony fegyvert. Az íj nevét illetően meg kell állnunk egy pillanatra. Az angol 'long bow' szóösszetétel hosszú íjat jelent. Kérdés, hogy milyen hosszút? Ennek a kérdésnek a megválaszolására több elmélet ismert:
1. Az egyik szerint az íj mindig olyan hosszú volt, mint amilyen magas az íjász. Ez a tiszafából készült íjak esetében elképzelhető, a "tömeggyártású" egyéb íjaknál azonban nem. Néhány hadi megrendelés fennmaradt és nem egy több száz, sőt több ezer íjat említ. Kicsi a valószínűsége, hogy az íjkészítők minden egyes íjászkatonának méretre készítették volna el a fegyverét.
2. Egy másik elképzelés szerint minden íj hosszú (long), amelyik eléri vagy meghaladja az 5 láb (152 cm) hosszúságot.
3. A harmadik hipotézis úgy szól, hogy hosszú íjnak neveztek mindent, ami nem számszeríj (cross-bow). Ebben az esetben tehát a hosszú jelzőt a mai kézi-íj kifejezéssel azonosíthatjuk.
Nehéz tehát eldönteni, mit is jelentett akkoriban a hosszúíj. Feljegyzések arra engednek következtetni, hogy a középkorban a felhasznált faanyag szerint kétféle íjat különböztetünk meg:
a) Az egyik típus a tiszafából (Taxus baccata) készült íj, amelyet nagy becsben tartottak készítőik és használóik egyaránt.
b) A másik kategóriába az egyéb fából készült íjak tartoztak, amelyek jóval csekélyebb értéket képviseltek. Ezek elsősorban kőrisfából (Fraxinus fajok) és szilből (Ulmus fajok) készültek, de szükség esetén minden erre a célra alkalmas fafajt felhasználtak.
A tiszafa íjakat elsősorban vadászatra és céllövészetre használták, míg a kőris és szil íjak háborús használatra készültek. Erre utal az a tény is, hogy az íjkészítő műhelyeknek minden egyes tiszafa íj után 4 egyéb íjat kellett készíteniük.
Az idegek anyagát illetően csak feltételezésekre szorítkozhatunk. A len és a kender a két szóba jövő anyag. Állati bél használata a nedves óceáni éghajlat miatt nem valószínű.


Milyen lehetett ezeknek az íjaknak a hatékonysága? Minek köszönheti legendás hírét?
A fennmaradt íjak tanulsága szerint elsősorban az erejének. Az 1545-ben elsüllyedt Mary Rose nevű hadihajó rakományát képező mintegy 350 íjból jónéhány fennmaradt. Ezeknek az íjaknak a húzóereje (28 inch húzás hosszon) 80 és 120 lbs (36-54 kg) között volt. Egy másik fennmaradt példányt Yorkshire mellett őriznek és az erejét kb. 160 lbs-ra (72 kg) becsülik. Ez állítólag Little John íja volt.
Vajon mire voltak képesek ezek a - mai mércével mérve - nagyon erős íjak?
Nézzünk néhány beszámolót. Giraldus Cambrensis 1188-ban Wales-ben járva hírt ad egy 3 inch (7,6 cm) vastag tölgyfa ajtóról, amelyet nyílvesszővel lőttek át úgy, hogy a vessző hegye kibújt a túloldalon. Ugyancsak ő számol be olyan lovasokról, akiket olyan erővel lőttek meg, hogy a lovas lábán és a nyergen keresztülhatoló vessző megölte a lovat. Nyílvesszővel lőtték le Lord Of Clifford-ot a Towton-i csatában (1461), Lord Lisle-t Nibbley-green-ben (1471) és a Rózsák háborújában Oxford grófját, akik pedig lemezvértet hordtak. Hasonló eredményre jutott Dr. Saxton Pope is, aki az 1920-as években készített egy másolatot a Mary Rose-ról származó egyik íjról. Ezzel a 75 lbs (33,7 kg) erejű íjjal teljesen keresztül ütötte az 1 inch (2,54 cm) vastag fenyőfa deszkát, és egy múzeumból származó heggyel szerelt vesszővel át tudott lőni egy XV. századi acélgyűrűkből készített inget. Ezek a beszámolók azt mutatják, hogy egy középkori íjász szinte minden korabeli vértezet ellen sikerrel vette fel a harcot.
A másik momentum, aminek ez a fegyver a jelentőségét köszönhette az a lőtávolság. Az erről szóló beszámolók - mi tagadás - elég mesések. Egy íjtól elvárták, hogy minimum 200 m-t tudjon lőni, de jó íjász kezében nem ritka a 300 m, sőt a 400 m körüli eredmény sem. A XIX. század vége felé többen megpróbálták ugyanezeket a távolságokat meglőni. Mr. Horace Ford az 1850-es években 280 m-t, Mr. Major J. Straker 1897-ben 282 m-t tudott elérni. Úgy tűnik, hogy a középkorban a reális lőtáv 200-300 m lehetett és csak kivételes esetekben lőttek 300 m fölé. Érdekes, hogy a lőtávolságok mellett szinte sehol sem szerepel az, hogy milyen pontosan tudtak lőni. Úgy tűnik az íjásszal szemben nem volt elvárás, hogy pontosan lőjön. Ez két okból is logikusnak tűnik:
1. Ilyen erejű íjakkal még egy erős ember sem tud igazán gondosan célozni.
2. Több száz méteres távolságból - pláne mozgó célnál - nem nagyon van értelme a célzásnak. Egy íjász alakulat hatékonyságát nem az adta, hogy sok kiváló lövészből állt, hanem, hogy megsemmisítő nyílzáporral tudta elborítani az ellenséget.
A harmadik momentum, ami döntő jelentőségű lehetett, az a lőgyorsaság. Egy képzett íjásztól elvárták, hogy 1 perc alatt 12 vesszőt ki tudjon lőni. Ez nem jelenthetett problémát, különösen akkor, ha nem kellett gondosan célozni.

Végezetül vegyük szemügyre a " lövedéket", a nyílvesszőt is. Roger Asham a Toxophilus című művében (1545) 15 különböző nyílvesszőnek való fát sorol fel. Ezek közül a leggyakoribbak a következők: Kőris (Fraxinus fajok), Rezgő nyár (Populus tremula), Nyír (Betula pendula), Fűz (Salix fajok), Gyertyán (Carpinus betulus) és Éger (Alnus fajok). Asham a hadsereg számára gyártott legjobb „tömegvesszőnek” a kőrist tartotta mivel elég nehéz és gyors ahhoz, hogy nagy átütőereje legyen. Csak nagyon kevés eredeti nyílvessző maradt fenn azokból a milliókból, amelyek egykor betöltötték az eget a csataterek felett. 1878-ban találtak egy ilyet a Westminster apátság egyik torony-gerendájába fúródva.
Egy harci nyíl valamennyi jellegzetes tulajdonságával rendelkezik:
 hossza 30,5 inch (74,7 cm)
 átmérője kb. 11 mm
 súlya 1,5 uncia (42,4 gramm)
 a vesszőn lévő 3 db 120 fokban felerősített toll libaszárnyból való.
Mindent összevetve a következő kép alakul ki. Egy 100 fős íjászcsapat (ami akkoriban nem számított nagynak) kb. 200-250 m távolságra mintegy 1200 vesszőt lőtt ki 1 perc alatt nagy átütőerővel. Az íjászok úgy működtek, mint egy zárótüzet biztosító tüzérség. Ez indokolja tehát ennek az egyszerű fegyvernek a félelmetes hatékonyságát.

 
III. MELLÉKLET
A REFLEXÍJ (FIELD BOW)

Az újkori íjászat létrejötte az 1910-es évekre tehető. Ekkor ugyanis YSHI, egy kaliforniai indián törzs (a yana törzs) utolsó túlélője a fehér ember fogságába kerül. Sok hányattatás után egy múzeumban teremőrként nyer elhelyezést. A kezdetben primitív állatnak tartott YSHI-ről került, hogy figyelmes, művelt, gondolkodó, mély érzésű ember. Mindamellett ügyes kezű mesterember és nem utolsósorban remek íjász is. Maga készítette eszközeivel eredményesen vadászott és sajátságos lőtechnikája felkeltette környezete figyelmét. Orvosa, Dr. Saxton Pope és annak egyik vadász barátja Arthur Young YSHI révén újra felfedezte az íjászatban rejlő szépséget és lett az íjászat elkötelezett híve. Elsősorban ők ketten voltak azok, akik YSHI halála után is tovább őrizték és ápolták az íjászat hagyományait, szellemiségét.
Pope figyelme később az íjászat eszközei és technikája felé fordult. Számos összehasonlító kísérletet végzett különböző népek íjaival, sok másolatot (replikát) készített múzeumi íjakról, lőtesztek sora fűződik a nevéhez. Az íjászatban maradandót alkotott a lőtávolságok, az átütőerő vizsgálata és az angol hosszúíj (longbow) mechanikai dokumentációjának elkészítése kapcsán.
Young elsősorban vadász maradt és az íjjal történő vadászat terén szerzett máig el nem évülő érdemeket. Szép és tanulságos vadászélményein több nemzedék nevelkedett és nevelkedik ma is.
A két nagyszerű íjásztól a stafétabotot egy Howard Hill nevű íjász veszi át. Ő az az ember, aki a mellett, hogy brilliáns kezű íjász és legendás vadász volt, először készített filmes dokumentációt, oktató és népszerűsítő anyagai máig alapműnek számítanak az igényes íjász számára. Tudomásom szerint mind a mai napig Hill az egyetlen, aki Robin Hood filmben ténylegesen végiglőtte a jeleneteket (igaz, ő maga statisztaként vett részt a filmben, a főhőst Arrol Flynn alakította).
Hill munkássága felhívta két fiatalember figyelmét az íjászatra. Fred Bear és Tom Jennings az a két ember, akik nem csak magas szintű lőtudásukkal és példás hozzáállásukkal lendítik fel a XX század íjászatát, de számos technikai újítás bevezetésével még a felszereléssel kapcsolatos nehézségeket is segítenek megoldani. Új íjtípust fejlesztenek ki és megoldják a sorozatgyártást is. Olyan újításokat alkalmaznak, amelyek majd mindegyike a mai napig jól megállja a helyét. Ez az új típus, az un. reflex íj meghódítja a világot és ma is milliók használják szinte minden kontinensen.
A reflex íj újításai a történelmi íjakhoz képest:
 Az íjon un. ablak került kialakításra, ezáltal az íj középlövővé válik (ez az újdonság az íjász paradoxon csökkentésével jelentősen növeli a pontosságot).
 Az íjra un. kifutót szereltek, ami stabilan tartja a vesszőt és ezáltal könnyebbé és pontosabbá teszi a lövést.
 Az íj pisztolymarkolatot kapott, ami a stabil és kényelmes tartást teszi lehetővé.
 Új anyagok alkalmazásával (a hajlókarban üvegszál, karbonszál, szintetikus gyanták, a kifutónál műanyag, az idegnél dacron, kevlar, fast-flite, strim-line az egész íjnál szintetikus lakkok, stb.) az íj dinamikusabb, pontosabb, hosszabb élettartalmú és kevésbé sérülékeny lett.

 Az íj szétszedhetővé vált (ezáltal cserélhetőek az egyes alkatrészek)
 Az íjra kiegészítőket lehet szerelni: pl. irányzék, stabilizátor, hangtompító, zsákmánykövető orsó, stb.
 A nyílvessző tárolásának új módját eszelték ki, nevezetesen az íjra szerelhető tárat. (Ez ugyan egy évszázadokkal korábbi ázsiai találmány, de Bear ismét "felfedezte" és az ő révén terjedt el szerte a világon.)

IV:MELLÉKLET
CSIGÁS ÍJ ,( COMPOUND BOW)

Ennek az igen népszerű íjtípusnak a karrierje 1961-ben kezdődött. Ekkor ugyanis H. W. Allen, egy amerikai vadászíjász sorozatos kudarcok után egy erősebb, hatékonyabb íj kikísérletezésébe fogott. Lefűrészelte a reflexíj karjának végeit és csigákat (CAM) valamint huzalrendszert szerelt rá. Ez a csigás áttétel jelentősen megnövelte az íj hatását. Ez a hatásnövekedés két dologban szembetűnő:
 A reflexíjakkal ellentétben a csigás íjnál az excentrikus (nem középpontosan felfüggesztett) csigakerekek és a huzalrendszer (az íj típusától függően) 50-65 %-kal lecsökkenti a kifeszített íj megtartásához szükséges erőt („kikönnyül”) Pl. egy 60 font húzóerejű íjnál 50 %-os kikönnyülés esetén az íjász mindössze 30 font erőt tart. Úgy lő egy 60 font-os íjjal, mintha az csak 30 font-os lenne.
 Allen íján a húzóerő aránya 1: 3, ami azt jelenti, hogy pl. 25 N-os (newton) húzóerő esetén 75 N tolóerő hat a nyilvesszőre. (Ez az arány reflexíj esetén 1:1, azaz 25 N húzóerő esetén 25 N tolóerő lép fel)

Ezek az újítások azt eredményezték, hogy az íjjal könnyebb lőni, hosszabb ideig és nyugodtabban lehet célozni, és - mivel a vessző röppályája laposabb – kisebb szórással, pontosabban lő az íjász.

Allen találmánya kezdetben nem aratott osztatlan sikert az íjászok körében, de azután 1967-ben Tom Jennings (Mr.Compound bow) megvette a szabadalmat és elkezdte az íj sorozatgyártását. Később mind több gyártó vette át a gyártási jogot és tovább módosítva, javítva az eredeti ötleten egyre tökéletesebb íjakat állítottak elő. Ezzel az új találmány elindult világhódító útjára. Az utóbbi évtizedekben íjászok milliói használják céllövészetre és vadászatra egyaránt. Különösen a vadászok kedvelik, mivel:
 a csigás íjjal a kikönnyülés miatt könnyebb hosszú ideig célozni (2-3 mp helyett 8-10 mp) és ezáltal kivárni, hogy a vad kedvezőbb lőpozícióba kerüljön,
 a laposabb röppálya miatt pontosabb a lövés és nagyobb a halált okozó találat valószínűsége,
 nagyobb a vessző tömege és behatoló ereje, ezáltal nagyobb az ölőhatás,
 nagyobb a vessző sebessége, ezáltal valamivel nagyobb a hasznos lőtávolság (kb.20-30 m).

Természetesen ezek az előnyök a céllövészetben is kedveltté teszik a csigás íjat, bár ott a nagy átütőerő inkább hátrány, mint előny, hiszen nehezebb olyan vesszőfogó táblát készíteni, amely ezeket a nagy erejű, gyors vesszőket is biztonsággal megállítja. Mindent összevetve a csigás íj egy roppant hatékony íjtípus és emiatt sok íjász kedveli szerte a világon.